A nagykönyvtár szőnyege kopott a közepén, ott, ahol térdepelve szoktak ülni a gyerekek. Vanda levette a cipőjét, mielőtt beült volna a kör közepébe, pedig senki nem kérte rá. Csak úgy tette, ahogy otthon is a konyhaküszöbnél.
A könyvtáros egy ütött-kopott gitárral énekeltetett. Volt, aki csak bámult, volt, aki a szomszédja haját húzta. Vanda türelmesen várt a saját dalára, két kézzel fogva a térdét, mintha attól félne, elszalad, ha elengedi.
Amikor eljött a Twinkle, twinkle little star, felállt. Nem kérdezte meg, szabad-e. A keze felfelé nyílt a "csillag" szónál, ahogy a könyvtáros mutatta neki két héttel ezelőtt, és azóta minden este ugyanígy csinálja lefekvés előtt.
Utána jött a rajzolás. Zsírkrétával csillagot próbált rajzolni, de az ötödik ágnál mindig elakadt. Az asztal szélén hagyta a papírt, amikor kimentünk, mondván, majd holnap befejezi. Nem fejezte be – hazafelé már a következő könyvtári napról kérdezett.
Ennyi volt a délelőtt. Semmi rendkívüli. De hazafelé menet, amikor a hátsó ülésen halkan dúdolta a dalt, eszembe jutott, milyen keveset kell ahhoz, hogy valaki boldog legyen egy szerdai délelőttön: egy ismerős dallam, egy szőnyeg, egy zsírkréta, ami nem törik el.
Vélemény, hozzászólás?