CSILLAG TIBOR ÍRÓI OLDALA

Van, amikor egy illat előbb emlékszik, mint mi.

Gyerekkoromban volt egy patak a poros utca túloldalán, Diós mama házával szemben. Amikor a világ túl hangos lett, kiültem a partjára. A víz nem sietett, nem bizonyított, és nem kért engedélyt senkitől. Csak haladt.

Könyveim

Elolvasom a gondolataimat

MIÉRT ÍROK?

Nem hőst szeretnék hagyni magam után. Hanem embert.

Sokáig nem gondoltam arra, hogy egyszer könyveket fogok írni. Voltam csendes kisfiú Temesváron, őrmester a Hősök terén, majd kezdő bevándorló Angliában, akinek mindent elölről kellett felépítenie. Hajnalban pubot takarítottam, délután iskolát, este raktárban dolgoztam. Később az Amazon lett a biztos pont: öt raktáron keresztül haladva építettem az új életemet, lassan, téglánként.

Amikor megszületett a lányom, Vanda, valami megváltozott bennem. Addig többnyire túléltem. Attól a pillanattól kezdve építeni akartam — nemcsak otthont, hanem emlékezetet is. Azt szeretném, hogy egyszer a könyveimben ne egy hibátlan apát találjon, hanem egy embert, aki sokszor nem tudta, merre menjen, mégis továbbindult.

Miért írok?

„Nem azért írtam, hogy hőst láss bennem — hanem hogy embert.”
– Üzenet Vandának

Három kép, amely végigkísért

Nem különálló emlékek. Ugyanannak az útnak három állomása.

🌊 A patak

A víz nem sietett és nem bizonyított. Csak haladt. Ott értettem meg először, hogy az erő nem mindig zajos.

🚙 Manci az emelkedőn

Apám a megpakolt öreg Škodának mondta: „Manci, meg tudod csinálni.” Ma már tudom, hogy közben magát biztatta.

🧱 Az újrakezdés

Angliában senkit nem érdekelt, hogy valaha őrmester voltam. A rangjelzés eltűnt, de amit belül hordoztam, senki nem vehette el.

KIEMELT ÍRÁS

Twinkle, twinkle

A nagykönyvtár szőnyege kopott a közepén, ott, ahol térdepelve szoktak ülni a gyerekek. Vanda levette a cipőjét, mielőtt beült volna a kör közepébe, pedig senki nem kérte rá. Csak úgy tette, ahogy otthon is a konyhaküszöbnél. A könyvtáros egy ütött-kopott gitárral énekeltetett. Volt, aki csak bámult, volt, aki a szomszédja haját húzta. Vanda türelmesen várt…

Elolvasom az írást: Twinkle, twinkle

ANGLIA – AZ ÚJRAKEZDÉS ÉVEI

Amikor a rangjelzés eltűnt, az ember maradt.

Angliába nem kész történettel érkeztem. Inkább egy bőrönddel, néhány tervvel és azzal a makacs hittel, hogy az életet akkor is újra lehet építeni, ha az ember még nem látja az egész utat. Otthon őrmester voltam. Itt hajnalban pubot takarítottam, délután iskolát, este raktárban dolgoztam. Senkit nem érdekelt, mi voltam korábban — csak az, hogy aznap elvégzem-e a rám bízott munkát.

Sokáig ezt veszteségként éltem meg. Később értettem meg, hogy az újrakezdés nem törli ki a múltat. Megmutatja, mi az, ami címek és szerepek nélkül is megmarad bennünk: a fegyelem, a kitartás, a családért vállalt felelősség és az a belső hang, amely a legnehezebb reggeleken is azt mondja, hogy ma is tovább kell menni.

„Nem ugyanaz az ember érkezett meg, aki elindult. De egyikük nélkül sem lennék az, aki ma vagyok.”
Csillag Tibor

Manci, meg tudod csinálni!

Apám egy megpakolt öreg Škodát biztatott ezekkel a szavakkal az emelkedőn. Gyerekként azt hittem, az autónak beszél. Ma már tudom, hogy közben saját magát is bátorította — és talán bennünket is, akik ott ültünk mögötte.

A készülő önéletrajzi könyvemben Temesvártól Angliáig követem azokat az állomásokat, amelyekből lassan összeállt az életem. Nem sikertörténetet írok. A bizonytalanságról, a munkáról, a családról, az apaságról és azokról a pillanatokról írok, amikor az ember nem azért indul tovább, mert már nem fél, hanem mert valaki számít rá.

Részleteket és háttértörténeteket hamarosan a Gondolataim között osztok meg.

KÖNYVEIM