Hajnal
Vannak pillanatok, amikor a világ még nem ébredt fel, de a lélek már válaszokat keres. Ilyenkor a hegyek felől érkező hűvös pára bekúszik az ablakréseken, és én leülök az asztalomhoz. Ez az én szent helyem. Nem csak egy bútor; ez egy kikötő, ahol a gondolatok végre partot érnek.
Sokan kérdezitek, hogyan tudok ilyen mélyről írni. A titok nem a technikában van, hanem a rituáléban. Abban a néhány percben, amíg a víz felforr a teához, és amíg kiválasztom azt az illatot, ami aznap reggel kinyitja bennem a zárt ajtókat.
Az érintés ereje
A digitális világunkban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alkotás fizikai folyamat is. Ahogy a tollhegy karcolja a papírt, az nemcsak írás – az vallomás. És ott van a papír illata. A Lélek Illata című könyvemben is írtam arról, hogy az emlékeinket gyakran illatok őrzik meg a legélesebben.
Reggel
Vannak pillanatok, amiket nem a vekker szakít meg, hanem a hajnal puha érintése. Mielőtt a nap végleg átvette volna az irányítást, a konyha kövén találkoztunk Marcsival. Még mindenki más aludt, a ház falai között pedig ott vibrált az az ismerős, édes nyugalom, amit csak az ilyen lopott percek adhatnak.
Aztán eljött az idő. Megfőztem a kávémat, és mellé elkészítettem a „varázsitalt” is: a gőzölgő csokitejet. Két bögre a kézben, lassú léptek a lépcsőn. Vanda szemeiben ott volt még az éjszaka minden titka, de a mosolya már a reggelt üdvözölte.
Alkonyat
Van egy különös pillanat a napban, általában alkonyatkor, amikor a fények már megnyúlnak, de a lámpát még nincs kedvünk felkapcsolni. Ilyenkor a nappali sarkaiban összegyűlik a csend, és ha hagyjuk, ez a csend beszélni kezd.
Ma délután néztem Vandát, ahogy teljes átéléssel, percekig figyelt egyetlen porszemet, ami átúszott a beszűremlő napsugáron. Nem akart vele semmit. Csak nézte.
Marcsi néha csak annyit tesz, hogy a tenyerébe cseppent egy kevés tömjént vagy levendulát, és mélyet lélegzik. Ilyenkor látom rajta, ahogy a válla megereszkedik, és a tekintete visszatér a jelenbe.
Zárás
A csend nem csupán a hangok hiánya. A csendnek mélysége van, súlya és – ahogy egyre jobban megismerem önmagam – illata is. Emlékszem azokra az estékre, amikor Marcsival ültünk a teraszon, a levegőben egy cseppnyi levendula vagy fenyőillat szállt, és szavak nélkül is pontosan értettük egymást.
A lassulás nem azt jelenti, hogy lemaradunk valamiről. Épp ellenkezőleg: a lassulás az a tér, ahol megérkezünk önmagunkhoz. Ahol a lélek végre utoléri a testet.
Kívánom, hogy ezen a héten találjatok egy olyan pillanatot, amikor megengedhetitek magatoknak ezt a csendet.
Tibor
Oszd meg másokkal
Vélemény, hozzászólás?