Van egy különös pillanat a napban, általában alkonyatkor, amikor a fények már megnyúlnak, de a lámpát még nincs kedvünk felkapcsolni. Ilyenkor a nappali sarkaiban összegyűlik a csend, és ha hagyjuk, ez a csend beszélni kezd.
Sokáig azt hittem, a haladás egyet jelent a sebességgel. Hogy akkor vagyok jó apa, jó író, jó ember, ha mindig úton vagyok, ha minden percemnek célja és haszna van. De rájöttem, hogy a lélek nem bírja ezt a tempót. A lélek – ahogy a A Lélek Illata-ban is írtam – nem szalad. Ő megvár. Megvár ott, ahol utoljára még jelen voltunk.
Ma délután néztem Vandát, ahogy teljes átéléssel, percekig figyelt egyetlen porszemet, ami átúszott a beszüremlő napsugáron. Nem akart vele semmit. Nem akarta optimalizálni, nem akarta posztolni. Csak nézte.
Mi, felnőttek, mikor veszítettük el ezt a képességet? Mikor vált a „semmittevés” bűntudattá?
Marcsi néha csak annyit tesz, hogy a tenyerébe cseppent egy kevés tömjént vagy levendulát, és mélyet lélegzik. Ilyenkor látom rajta, ahogy a válla megereszkedik, és a tekintete visszatér a jelenbe. Az illat ilyenkor nem csak egy aroma; az egy horgony. Megállítja az időt, és azt súgja: itt vagy, biztonságban vagy, nem kell sehová rohannod.
A lassulás nem azt jelenti, hogy megáll az élet. Épp ellenkezőleg. A lassulás az a pillanat, amikor végre észrevesszük, hogy élünk. Amikor nem csak túléljük a napot, hanem beleszagolunk a levegőbe, és megérezzük benne az otthon, a biztonság, vagy éppen a saját belső békénk illatát.
Te mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy csak úgy… légy? Anélkül, hogy bármit el akarnál érni.
Címkék:
A szerző
Csillag Tibor
A történetek mögött
Nem azért írok, mert el akarok mondani valamit, hanem mert vannak pillanatok, amelyeket nem szabad elengedni. Azért írok, mert hiszem, hogy a világot nem a zajos események, hanem a csendes megfigyelések mozgatják. Egy eső utáni erdő illata, a viasz lassú olvadása, egy kerti pad, amely magányosan őrzi a múlt emlékét – számomra itt kezdődik a figyelem. És ahol figyelem van, ott megszületik a történet.
Az írás számomra nem magányos mesterség, mert a gyökereit abból a talajból szívja fel, amit az otthonom, a családom jelent. Ők adják a történeteim legbelső magját, még akkor is, ha a sorok között csak az érzések szintjén sejlenek fel.
A feleségem, Marcsi mellett tanultam meg, hogy az illatoknak saját emlékezetük van. Az ő világa, az esszenciális olajok és tiszta növényi esszenciák jelenléte megtanított arra, hogy a lélek rezdüléseit ne csak szavakkal, hanem az érzékszerveken keresztül is át lehet adni. Az illatok hidak: összekötik a jelent a múlttal, a feszültséget a megnyugvással.
És ott van Vanda, a kislányunk, akinek a tiszta, rácsodálkozó tekintete mindennap emlékeztet arra, milyen újra felfedezni a világot. Az ő jelenléte hozza el a napjainkba azt a tiszta, sallangmentes jelenlétet, amit mi, felnőttek oly gyakran elveszítünk. Együtt lenni, figyelni a természet változását, vagy csak megosztani egy csendes reggelt – ezek azok a pillanatok, amelyekből a könyveim, A hegy nem enged el és A Lélek Illata is táplálkoznak.
Íróként és bloggerként nem vágyom többre, mint hogy egy pillanatra megállítsalak a rohanásban. Hogy amikor kinyitod egy-egy írásomat, úgy érezd, mintha leültél volna mellém egy csendes kerti padra, ahol nem kell sietni sehova. Ahol belélegezhetjük az eső utáni levendula illatát, és beszélgethetünk arról, ami igazán számít.
Köszönöm, hogy velem tartasz ezen az úton.
Vélemény, hozzászólás?